Nem is tudom, hol kezdjem. Olyan szerteágazó tapasztalataim vannak a kérdésről, hogy azt sem tudom, hogy vágjak bele, vagy miképp szőjem össze az egymással összetartozó dolgokat.
Előrebocsátom, hogy a pszichológiai jellegű megállapításaim nem nyugszanak semmiféle szakmai vagy tudományos alapon, a mindennapok megfigyelései és a józan ész rakta össze őket, de mikor egyik-másik észrevételemet elkezdtem kifejteni egy pszichológus barátomnak, ő már ragasztotta is rájuk a szakkifejezéseket, jelezve nekem, hogy a tudomány is ismeri a fogalmakat.
Első és legfontosabb jelenség, ami miatt a valódi segítségnyújtás, mint olyan lehetetlenné válik: a mozgólépcső-effektus. Legalábbis én így neveztem el. Mi is ez? Nézzük csak meg, hogy viselkednek az emberek a mozgólépcsőn. Állnak. Mi is történik itt valójában? Az ember elindul úticélja felé és gyalogol. Jár. Megy és megy, észre sem véve magát a menést. Majd elér a mozgólépcsőig, vagy mozgójárdáig, rálép és megáll. Nem is gondol arra, hogy menni is lehet rajta, mint a rendes lépcsőn, járdán. Áll és a gép dolgozik helyette. Arról van itt szó, hogy az ember valami mély, megmagyarázhatatlan ösztön miatt nem úgy tekint mondjuk a mozgólépcső működésére, hogy segítséget kap a haladásához, ennyivel kevesebbet kell lépcsőznie, gyorsabb lesz, mint egyébként (sőt, épp lassabb lesz, én legalábbis hamarabb felérek gyalog egy álló lépcsőn, mint mozgón, ha állok), a saját teljesítményéhez hozzáadódik a gép teljesítménye. Nem. Az ember megáll. Ha segítséget kap, akkor inkább nem is csinál semmit.
Magából a mozgólépcsőből még nem vontam volna le ezt a következtetést, ha az élet egyéb (bármely) területén nem ezt lehetne megfigyelni. Nem kell sokat gondolkodnom, hogy pár példát össze tudjak szedni.
Unokatesóm elkérte a kocsimat, hogy egy szétszedett bútort elköltöztessen. Nem szívesen adom oda az autót, elmentem inkább magam sofőrnek. A megbeszélt időre pontban ott voltam. Akkor már tisztában voltam a dolgokkal, így nem ért meglepetésként, hogy egy darab polc nem lett addigra felhozva a pincéből, pedig volt rá idő, hogy minden a berakodás helyére kerüljön. Logikus lett volna, hiszen tőlem csak a szállítást kérték. Aztán persze a rakomány túlnyomó részét én hordtam fel végül. Hogy miért a túlnyomó részt? Hát persze, hogy pakoláskor megszólal a telefon, valami halaszthatatlan megbeszélés kezdődik, letenni lehetetlen, én meg addig rovom a köröket a cájggal, hogy haladjunk. Itt a példa, mikor valaki szállítást kért, mert abban szenvedett hiányt, de nem azon a ponton állt meg, ahonnan önerőből nem jutott tovább, hanem bele sem kezdett.
Nagyon jó példa: kit ne kértek volna még meg, hogy segítsen csinálni ímélfiókot. Rokonnak, ismerősnek, akárkinek. Az nem elég, ha elmondod, hogy kell. Az is kevés, ha az illető csinálja, te pedig mögé állsz és felolvasod neki, amit ő valamiért nem tud vagy csak navigálsz hátulról. Nem. A vége mindig az, hogy leülsz és magad csinálod meg az egészet, de még a jelszavát is te találod ki neki, mert mikor kéred, hogy találjon ki valamit, hirtelen nem jut eszébe semmi. Érdekes módon.
Mikor segítettem számítógépet telepíteni. Nagyon fontos: világnézetem szerint akkor segítek igazán, ha először megmutatom, hogy kell. másodszor megnézem, ő hogy csinálja, belesegítek, ha kell, harmadszor egyedül csinálja. Na ehhez képest a telepítések úgy zajlottak, hogy soha egy pillanatra nem tudtam magamra vonni az illető figyelmét. Hogy egy kicsit megértse, mi történik. Hogy egyszer az életben egyedül csinálja majd. Soha. Negyedik alkalommal sem. Inkább lement sörért.
Autószerelés, ahova elhívtak szakérteni, mert én már állítólag láttam olyat (egyszer csináltam már hasonlót). Próbálom elmondani, hogy hogy álljon neki, mire figyeljen és egyszer csak azt veszem észre, hogy magam csinálom, a gazda pedig sehol, mert épp elugrott a Vérhas büfébe melegszendóért.
Ezer és egy példa, mikor az tapasztalható, hogy a legminimálisabb segítség arra ösztökéli a segítséget kérőt, hogy meg se mozduljon. Alig tudok olyan eseteket felidézni, ahol valódi segítségnyújtás történt és nem szimplán a feladat lepasszolása. Nem tudom, ki hogy van vele, rám már mondták, hogy mindig mindenben csak a rosszat látom, de mit csináljak, ha az egyik esetből 10-et látok, míg a másikból egyet vagy egyet sem? Mire gondoljak?
Észrevettem még, hogy a segítséget kérő ember micsoda hatalmas eszköztárral rendelkezik, hogy a saját önrészéről elegánsan lemondjon! Elkezdtem összegyűjteni az eddig hallott legtipikusabb ultimate kifogásokat!
Hogy mindez hogy kapcsolódik a blog alaptémájához? Az emberek vásárlásaik során vagy termékfelhasználáskor gyakran kérnek segítséget, ami teljesen rendben is lenne. De ilyenkor a fenti jelenség, miszerint hátradőlve végignézem, hogy oldják meg a problémámat, alapelvárássá válik. Ellentmondani lehetetlen, hiszen a vásárlónak mindig igaza van, meg egyéb marhaságok... így a fogyasztó nem igazán tudja meghúzni magában a határt, hogy meddig terjed az őt kiszolgáló ember feladata. Mert meg lehet kérni egy eladót, hogy mutassa meg, hogy kell bekötni egy cipőt majd odafigyelve 5 perc múlva okosabbnak lenni, mint 5 perccel korábban és meg lehet tenni azt is, hogy az utcáról belépve szó nélkül felrakjuk a lábunkat a pultra, hogy valakivel beköttessük a cipőnket. Akár minden nap.
